Videótéka

Balogh Béla

1957. nov. 09-én született Mátészalkán.

A négy gyerekes család legidősebb tagja. Édesapja tetőfedő, bádogos. Hosszú éveken keresztül ingázik Budapest é s Nagyecsed között.

Az általános iskolai tanulmányainak befejezése után a Könnyűipari Szerelő Vállalatnál szoba-festő-mázoló szakmát sajátította el.

1975-ben kapcsolódott be az amatőr táncmozgalomba. Tíz évig a Vadrózsa táncegyüttes tagja volt. 1992-ben megalapította a  Lindri ( álom) táncszínházat, melynek haláláig vezetője volt.

Kitüntetései:

1982-ben a népművészet ifjú mestere.

1983-ban tánckategóriában megnyerte a televízió ki mit tud versenyét.

1984-ben Aranysarkantyú díjas táncos.

„Édesapám hozott a fővárosba Nagyecsedről. Munkásszállón laktam 20-25 emberrel egy szobában. Ott tapasztaltam milyen az amikor az embereknek el kell menniük idegen helyre a normális körülményeik közül. Szörnyű, mint háborúban az óvóhely ha mások pihennek, kihallgatna zenét vagy kigyújtana lámpát, hogy olvasson? Éjjel táncolni sem lehet... fedél ugyan került a fejem fölé, de nem tartoztam oda. Egy ilyen menedék hely nem fogad be senkit.

Az „Építők” „Vadrózsák” együttesében táncoltam 1975-től, 10 éven át. Megismertem a nagy vízválasztót: lehetőségekben és gondolkodásban más a profi és más az amatőr. A „Vadrózsák” amatőr minősítésű együttes: az építők szakszervezetének központi művész együttese nem kap fizetést a próbákért és a szereplésekért.

Hamarosan arra is rájöttem hogy az amatőrség egészségesebb munkaforma mint a profizmus.

Ha a magyarországi népi kultúráról van szó akkor az embernek el kell döntenie, hogy meghozza-e ezért az áldozatokat (pl. táncban a heti 2-3 próbát, az évi 50-60 fellépést vállalja-e) vagy pénz centrikus lesz.

Én ahogy az amatőr művészet révén megismertem a saját kultúrámat, úgy lettem magyarrá. A „Vadrózsákban” éreztem, hogy az emberek képesek feltétel nélkül segíteni a másikon. Az ilyen élmények teszik gazdaggá a közösséget. El kell gondolkodni azon, hogy fontos- e Magyarországnak vagy éppen Európának, hogy a népek művészete fennmaradjon.

Nehéz kimondani azt, hogy a cigány emberek ha meghallják valakiről hogy másnak mondta magát mint aki, arra azt mondják: áruló. És a magyarok ugyan így.

Megszülettem Magyarországon, jog szerint magyar állampolgárnak, de ha táncolok akkor mutatom meg kiféle miféle vagyok, a tánc határozza meg bennem a tudatot hogy miként éljek. Eljárok mindent, ami tánc. De ez ennél többet jelent. Itt fogalmaztam meg magamnak a fővárosban, hogy aki a 20. század végén Európában születik az európai.

A tánc törvénye ritmus a falumból eljőve rögtön észrevettem, hogy a városban ez a ritmus teljesen törvényen kívüli. Nincs szabályzó ereje, nem lehet tudni hogy miként kellene élni. Egy kisebb közösségben egységesebb ritmus alakul ki. Több éves múltam mondatja velem, hogy a városi életmód mesterséges. Ezen belül a táncházat tartom a legtermészetesebb élet és szórakozási formának. A táncházakban az a kétszáz-háromszáz ember még megtudja ismerni egymást s lehet hogy olyan egységgé kovácsolódik mint egy tánccsoport vagy egy kórus.

A gondolkodás mód pedig azért fontos mert aki meri vállalni hogy ez a paraszttánc a saját kultúrája, az az ővé is lesz. Otthon a falumban természetes volt, hogy cigányok nem cigányok magyarok nem magyarok élték a kultúrájukat: meséltek, énekeltek, táncoltak. Hiába élek több mint egy évtizede Budapesten nem tartom magam városinak, ma is nagyecsedi vagyok.”

(Forrás: Folk Magazin 1994/1.)